Intrika, kritika, rekontra...

Láthatatlan zöld könnyeim összegyűlnek a szememben, de nem sírok, mert nem szabad. Félnem sem szabad... S hogy ki tiltja meg? Az emberek, a társdalom, mellyet ők alkotnak és mindezek felett önmagam. Sírásom utalna arra, hogy én is ember vagyok. Egy emberállat. Hosszú karmaim hányszor okoztak már véres sebeket, hol testen, hol lelken? Ebbe nem is akarok belegondolni, de egyre érzem az erősödő kényszert, s mint egy gyóntató pap - mely igazságtalanságokat suttog a rácsokon át- kihozza belőlem azt, amit elkaparnék. Lelkem legmélyére száműzném múltamat, mert már a nap felkelő fényétől is bűnösnek érzem magam. Hogy süthet rám, hisz olyan tiszta? Pont olyan tiszta, mint Ő... S az Ő fényében is bűnösnek érzem magam. Akárhányszor rá nézek, érzem, hogy szörny vagyok azért, amit vele műveltem. Eddíg megpróbáltam magam megnyugtatni azzal, hogy csak a fájdalom beszél belőle.. de rájöttem, hogy a fájdalom mondatai maga voltak az igazság megtestesítői. S most, hogy már manifesztálódott előttem, megértem és szánom. Már érzem, hogy bűnös vagyok, mert megcsaltam, megaláztam és elveszítetem. Sírnék, már annyira sírnék, de nincsen könnyem. Nem láthatja, mert csak kacagna bánatomon, most ő lett az, aki bánt és én vagyok az, aki ezt eltűri. Élvezem, mert tudom, hogyha nem élvezném, valószínűleg összetörnék. Játéknak fogom fel komoly közöny-busszúját és így élek a bűnömmel, szörnyeteg múltammal. Pont úgy, ahogy eddíg. Ha valamit felvállaltam nyíltan, akkor az mind csak büszkeségből történt, mert az igazi érzéseimre sosem voltam büszke. Könnyen felejtek és ezért könnyen felejtenek. Ez vagyok én... Egy szörny, aki kísérteni jár a házad melletti temetőbe, egy szörny, kit csak az árnyék véd s te csak kacagsz, ha a hajnal elzavar birodalmamból...

Egy csodálatos, tavasziasnak nem mondható reggelen kezembe került egy Puncs nevezetű lap. Éppen finom kis teámat szürcsölgettem, amikor hirtelen- milyen váratlanul, és megrázóan- az első oldalhoz értem. Egy kellemes kép fogadott Havas Henrikkel a címlapon, oldalt meg valami dögös csaj vigyorgot nagyban, hogy dejó, hogy tegnap teflon edényt vett a nem mondhatjuk meg milyen boltban, mert ez itt nem a reklám helye :D Szóval az értelmes kis cikkek mellé, csak úgy fellélegzésképpen odabiggyesztve találtam egypár pozitívnak nem mondható kritikát Gyurcsány "Ferikéről" karikatúra formájában. Elcsépelt és olcsó rajzok kívántak hozzászólni a politikus munkájához, természetesen nem építűjellegűen. Most komolyan, az embert miért fikázzák? Csak az tud hibázni, aki tesz is valamit, de aki nem tesz semmit, az inkább maradjon csöndben és mossa le a kezéről a bili maradékát, mielőtt felszólal... Ezeknek az agytumoros embereknek inkább saját magukra kéne nézniük és kimászni a csatornából mielőtt lefolynak a többi szarral együtt... kérem, ezek itt díjazott emberek (eltekintve attól a sok korosodó szakállas, magát művésznek nevező, filmkritikus-kultúrdokitól). Egyenlőre ez az,a mi igazán felháborít. Most be lehet szólni, hogy igen kérem, még csak 16 éves vagyok és ott a tojáshéj a seggemen, de miért ilyenkor ítélkeznek? Miért nem azt ítélik el, amire felhívtam a figyelmet? Hiszen ez kortól és nemtől független... Köszönöm és szavazzanak rám ;)

Talán sokadszorra átrágott téma az, amit most taglalni készülök, de én elég fontosnak tartom ahhoz, hogy elviseljem a témeválasztással kapcsolatos kritikákat. Rengeteg kortársam szenved az úgymond "médiahatásoktól"... A 12-19 éves fiatalok nem járnak könyvtárban, sőt, talán osztálykirándulások programján kívűl még nem is látogattak meg ilyen helyet. Mintha a könyvek olyan borzalmasak lennének. Pedíg élni tanítanak, rengeteg bölcsességet tartalmaznak, amit kortársaim nemcsak elolvasni lusták, de átgonodlni, egyáltalán megérteni is képtelenek. Úgy godolom, hogy az érettség nem attól függ,hogy tudjuk-e mi történt 1458-ban, vagy hogy Szent István királyunk milyen zoknit viselt, amikor a pogányokkal küzdött... akkor még nem is hordtak zoknit... de ez persze nem sok embernek tűnne fel, hiszen, az a kevés, amit ma olvasnak, elhiszik. Elhiszik, hogy a hiperaktivitás egy betegség, hogy gyógyszerekkel "gyógyítható" és hogy erre szükség is van. Lám, milyen ostoba is az ember? Egyetlen könyv elég lenne ahhoz, hogy megváltozzon a véleményük erről az állításról, hogy átlássanak a gyógyszeripar furmányán, de nem... Nem mondom, a nyomdafesték is elbír sokmindent, ez sosem volt kétség. De itt jönna a természetes szellektáció, hogy az emebr azért ne vegyen mindent készpénznek... Persze, ez már logika és ép ész kérdése, de mint tudjuk... nem az a baj, hogy nagy az isten állatkertje, ahnem hogy alacsony a kerítés...

Ma megragadott egy kép. Ahogy megyek a barátommal az utcán, egy cigányasszony lép elénk, tenyerében apró -nevetséges mennyiség -és a kezét kérőn nyújtja felénk miközben megmaradt fogaival ránk mosolyog alázatosan. Az arcán nem látszik szörnyű élet nyoma, csak az ital utáni vágy, ami arra kényszeríti, hogyha kell, akár mosolyogva hasaljon a sárba, hogy összeszedhesse a kellő összeget a következő részeg mámor előidézéséhez. Szánalmas és megbotránkoztató. Ahelyett hogy ilyenre adná a fejét, kereshetne magának valami más, hasznos elfoglaltságot. Sajnos nem ez az első eset. Osztálytársnőimet is többször érte ilyen attrocitás, amikor elkerülhetetlenül kihasználták jóhiszemüségüket és a hajléktalanok, vajákos asszonyok, többgyermekes szerencsételenek (avagy ezeknek imitátorai) a padon pihenő vándor útját állva vagy lelki békéjét megzavarva könyörögtek alamizsnáért, aztán ha zsákmányuk nem akadt, méltatlanul szídták esetlen áldozatukat. Az igazi szerencsételenek nem mennek az utcára, hiszen ők büszkék (másuk sincs nagyon, csak a büszkeségük). Nem alázkodnak meg, mégha szorul is a hurok gyenge nyakukon.

Éget valami itt belül, valami olyan, ami lassan elemészt, de miközben ezt teszi a legnagyobb élvezettel tompítja érzékeimet. Látom, tudom, érzem és mégis megfékezhetetlenül rohanok ama állapot felé, amit a leginkább elkerülni kívánok. Hiányzik az önfeláldozás, amikor az ember önzetlenül cselekedhet jót. Túl sok mára a számító gondolkodás a türelem a toleráció. Kell az őszinteség amit a helyzet hoz elő és nem az ital vagy egy ígéret kínos szorítása. Hiányzik a társam amit az éjszaka rejtett el. Mindenkinek megvan a maga éjszakája, bent, önmagában, a dolog egyénenként csak annyiban változik, hogy az őszinteséget hol találjuk meg bennük. A napfényben, a homály nyugtató takarásában vagy az éjszaka sötétjében bújkálva, mint szégyenlős szűz lány a világ mocska elől... Ártatlan és elcsépelt mondatok, de mégis, jól esik, hogy kiírhatom. Persze, miért is nem tartok inkább macskát? Az meghallgatna ugyanígy. De nem erre vágyom. A társamat akarom aki a szabadságot adja meg aranyból öntött sülyos rabláncok helyett :( Mert mire is jó a csillogás ha az ember nem lehet önmaga? Annyira fáj, hogy látom, hoyg gondolkodom rajta, hogy érzem a zsigereimben hogy rossz amit jelen helyzetemben teszek, de pillanatnyilag nem tudok jobbat... Időm sincs gondolkodni, nem tudom, mi a jó, hiszen mindkét oldalról ordít az elfogultság. Tegyük fel... (igen, így kezdődik minden elmélet) hogy a társam megtalálom egy igazi, őszinte, szavahihető embert, aki mellett élni is lehet, legyen az férfi vagy nő... a lelke számít. A jelenlegi helyzetem nem teszi lehetővé a megtalálását... Hacsaknem, oh igen, már tudom is! Heuréka, mondhatnám, hisz megvan a hely idő és alkalom! Köszönöm az eszmefuttatás lehetőségét :) Nézzetek sok teliholdat az segít gondolkodni!

Hideg van... Csütörtük és hideg van. Az öröknaptáramat forgatom, de nem kapok választ a kérdéseimre. Talán nincsenek is kérdéseim. A tegnapi film kivette belőlem az ideget. Most Gyöngyvér szól, nem vagyok szomorú, sem kedvetlen, csak lefáradt, idegileg, szellemileg, mindenhogy. Kezdődik egy újabba nap, de legalább boldogabban indul, mint vártam. Megtaláltam sötétebb énem búskomor megtestesítőjét. Egy lány. Egy goth darkos lány, aki szeret a temetőben fényképezni. Kiírta az érzéseit és ezzel meghatotta kicsi szívemet. Még most is a hatása alatt vagyok és ami a legrémisztőbb, a temetőbe kívánkozom én is. Nem mint ottlakó, hanem mint ki érdeklődve megtekinti az ősök földi maradványainak és bölcsességüknek emelt emlékeket. Annyi ember, annyi tudás... És most egy kicsit sem tudnak átadni. Szájuk hideg, míg a szél szavával hűvös gondolatokat suttognak füleimbe. De hiába állok ellen, az elmúlás lassan és biztosan tart felém. Ezért húzok fel vidám színeket. Legalább elfeledtetik velem, hogy egyszer majd örök sötétségbe kell burkolóznom. Szemeim hűvösen merednek majd a koporsó fedelére. Kiráz a hideg ha rá gondolok.

Ma ismételten találkoztam a zene egyik legidegesítőbb eszközével, a dallammal. Fülbe mászó, kegyetlen, egész nap gyötör majd egy pontnál azt hinnéd, abbamarad, ha esetleg eldúdolod, de hidd el, ez lehetetlen. Próbáltam. Ja igen kérem a tapasztalat... Enyhén szólva kellemetlen érzet, amikor az ember próbálna mindennapi teendőire koncentrálni, de egy aprócsak zavaró tényező arra kényszeríti, hogy tudat alatt ismételtesse önmegát. Koncentráció képességünk gyakorlatilag megszűnik, s így a felvett dallam teljesen eluralkodik rajtunk. Egyes embereknél megfigyelhető a gyomorgörcs állandó problémája, a szorongás és más, kellemetlen tüneket. De hát kérem ez van, ha civilizálódunk. Az ember reggel rohan, nem ér rá "kiszellőztetni a fejét" és a tegnap esti soul, funky, hip-hop vagy esetleg más dallam egyszerűen bennragad. Hogy mit tehetünk a zajfertőzés ellen? A válasz egyszerű: semmit. Legalábbis egyszeű szürke hétköznapi polgár ki van téve az efféle ragályoknak, akárcsak egy kellemes TBC-nek. Gondolod, most túlzok, pedíg ez az igazság. Reggelente a buszon utazva is arra leszek figyelmes, hogy a fiatalabb utastömeg hangosan hallgatva új és újabb zenekreáló készülékeiket, akarva, akaratlanul is bemászatják fülünkbe undok dallamaikat. Ha teheted, kerüld el ezeket a szituációkat, ne szállj be szardíniaként egy teletömött zaj-konzervbe.

Észrevettétek már, hogy a nappali boldogságot elronthatja egy 10perces esti beszélgetés egész éjszakai frusztráltsággal töltve el lelkünket? Konkrétan ennek újabb átélése vezetett ahoz, hogy ezt a témát válasszam mai blogom centerébe. Persze gondolod most rólam, hogy csak nem elfogyott a kedvenc parfümöm, de tévedsz, ha valóban így gondolod. A felesleges munkától meg tudok őrülni. Direkt jó időt csináltam ma délutánra, csak nekünk a párommal, s nem elég, hogy fáradságos munkával felvidítottam apátiába süllyedt kedvesem, ma este minden tönkrement. Alig beszélgettem vele az msn csodálatos zenitjein, olyan rossz kedvbe sikerült belekergetnem, amit nem hiszem, hogy egykönnyen megtudnék magamnak bocsátani. Ez volt a bevezetője a felesleges munka lényegének... Csak tudnám, hogy miért olyan törékeny a tinédzserek lelki világa? Mitől oylan befolyásolhatóak? Fiatalság, bolondság címszó alatt már mindent lehet?! Annyi év nevelés... és mind hiába. Annyi óra, nap, hét, hónap fáradozása semmibe vész egy ostoba beszélgetés miatt. De hát már igazán megszokhattam volna. Vajon van olyan rétege az emberi társadalomnak, vagy korosztálynak, aminek ügyét magaménak érezhetem? Most gondolhatod, hogy ismételten egy ostoba, értetlen tinédzser próbálja kiadni magát egy kritikus szemléletű felnőttnek, de egyet tisztáznod kell magadban, mielőtt ítélsz: útálom a generációmat. Fáradtak, lusták, tájékozatlanok és mindezek mellett talán a legnagyobb bűnük az apátia. Csak adott témák érdeklik őket, leggyakrabban a naprakész popzene, holott minden jelen és jövő alapja a múlt, melyet ha nem ismerünk meg, nehezen építhetünk. Könyebb kérdezni, mint válaszolni, szól az örökbölcs mondás, de vajon ki látja a valódi lényeget? Becsülöm a munkát, ha látom eredményét. Ami eredménytelen, olyan, mintha nem is létezne.

Talán ott kezdeném, hogy miért is fogtam hozzá a blogíráshoz? Nos igen, azt hiszem, ez lesz a legmegfelelőbb kezdet... Hátam mögött 15 évvel, 15 névnappal, 4közeli hozzátartozó elvesztésével, egy tartósnak ígérkező párkapcsolattal, és egy tinédzsereknek szóló újsággal a kezemben kezdek neki a blogolásnak. Persze egy percig sem gondolom, hogy bárki olvasásra méltatná soraimat, de remény az van. Beajánlom őket, hogy mások is megismerhessék egy legilimentor véleményét, ezáltal világképet alkotva maguknak, jobb (és nem bal, vagy fél) szemmel szemlélhessék a világot. Elsősorban talán a popzene naprakész együttesére térnék ki, csak amúgy referenciaként, hogy általában ilyen stílusban szemlélődöm. No Thanx, avagy a magyar Tokio Hotel, ahogy már halottam másik elnevezésén is. Talán a név választásához csak annyit fűznék hozzá, hogy bár létrejöttét szemem előtt homály fedi, józan paraszti ésszel megállapíthatom, hogy a szleng egy enyhe laza stílusra akarja következtetni az őket választó rajongót. Mint tudjuk a szleng "klassz" esetleg "űberzsír", tehát már meg sem rökönyödök egy újabb "baró" név hallatán, amit az újdonsült "underground"-ból szabadult csapatok aggatnak magukra... Sajnos már szokjuk. Felkelünk reggel és visszamosolyognak a plakátokról az elkülföldiesedő magyarok. Hol van a so szójáték, és Kharinty kifinomult lényegreérző humora? Nem azt mondom, hogy a mai kor nem kreál értékállót, de sajnos elkorcsosúlt generációm képtelen észrevenni a gyémántokat a szénrögökben. Akinek nem inge persze, az ne vegye magára. Akinek meg inge az meg öltözködjön már fel, mert már uncsi- szólt az időtálló mondat megboldogult humoristánktól.