Intrika, kritika, rekontra...

Éget valami itt belül, valami olyan, ami lassan elemészt, de miközben ezt teszi a legnagyobb élvezettel tompítja érzékeimet. Látom, tudom, érzem és mégis megfékezhetetlenül rohanok ama állapot felé, amit a leginkább elkerülni kívánok. Hiányzik az önfeláldozás, amikor az ember önzetlenül cselekedhet jót. Túl sok mára a számító gondolkodás a türelem a toleráció. Kell az őszinteség amit a helyzet hoz elő és nem az ital vagy egy ígéret kínos szorítása. Hiányzik a társam amit az éjszaka rejtett el. Mindenkinek megvan a maga éjszakája, bent, önmagában, a dolog egyénenként csak annyiban változik, hogy az őszinteséget hol találjuk meg bennük. A napfényben, a homály nyugtató takarásában vagy az éjszaka sötétjében bújkálva, mint szégyenlős szűz lány a világ mocska elől... Ártatlan és elcsépelt mondatok, de mégis, jól esik, hogy kiírhatom. Persze, miért is nem tartok inkább macskát? Az meghallgatna ugyanígy. De nem erre vágyom. A társamat akarom aki a szabadságot adja meg aranyból öntött sülyos rabláncok helyett :( Mert mire is jó a csillogás ha az ember nem lehet önmaga? Annyira fáj, hogy látom, hoyg gondolkodom rajta, hogy érzem a zsigereimben hogy rossz amit jelen helyzetemben teszek, de pillanatnyilag nem tudok jobbat... Időm sincs gondolkodni, nem tudom, mi a jó, hiszen mindkét oldalról ordít az elfogultság. Tegyük fel... (igen, így kezdődik minden elmélet) hogy a társam megtalálom egy igazi, őszinte, szavahihető embert, aki mellett élni is lehet, legyen az férfi vagy nő... a lelke számít. A jelenlegi helyzetem nem teszi lehetővé a megtalálását... Hacsaknem, oh igen, már tudom is! Heuréka, mondhatnám, hisz megvan a hely idő és alkalom! Köszönöm az eszmefuttatás lehetőségét :) Nézzetek sok teliholdat az segít gondolkodni!