Intrika, kritika, rekontra...

Láthatatlan zöld könnyeim összegyűlnek a szememben, de nem sírok, mert nem szabad. Félnem sem szabad... S hogy ki tiltja meg? Az emberek, a társdalom, mellyet ők alkotnak és mindezek felett önmagam. Sírásom utalna arra, hogy én is ember vagyok. Egy emberállat. Hosszú karmaim hányszor okoztak már véres sebeket, hol testen, hol lelken? Ebbe nem is akarok belegondolni, de egyre érzem az erősödő kényszert, s mint egy gyóntató pap - mely igazságtalanságokat suttog a rácsokon át- kihozza belőlem azt, amit elkaparnék. Lelkem legmélyére száműzném múltamat, mert már a nap felkelő fényétől is bűnösnek érzem magam. Hogy süthet rám, hisz olyan tiszta? Pont olyan tiszta, mint Ő... S az Ő fényében is bűnösnek érzem magam. Akárhányszor rá nézek, érzem, hogy szörny vagyok azért, amit vele műveltem. Eddíg megpróbáltam magam megnyugtatni azzal, hogy csak a fájdalom beszél belőle.. de rájöttem, hogy a fájdalom mondatai maga voltak az igazság megtestesítői. S most, hogy már manifesztálódott előttem, megértem és szánom. Már érzem, hogy bűnös vagyok, mert megcsaltam, megaláztam és elveszítetem. Sírnék, már annyira sírnék, de nincsen könnyem. Nem láthatja, mert csak kacagna bánatomon, most ő lett az, aki bánt és én vagyok az, aki ezt eltűri. Élvezem, mert tudom, hogyha nem élvezném, valószínűleg összetörnék. Játéknak fogom fel komoly közöny-busszúját és így élek a bűnömmel, szörnyeteg múltammal. Pont úgy, ahogy eddíg. Ha valamit felvállaltam nyíltan, akkor az mind csak büszkeségből történt, mert az igazi érzéseimre sosem voltam büszke. Könnyen felejtek és ezért könnyen felejtenek. Ez vagyok én... Egy szörny, aki kísérteni jár a házad melletti temetőbe, egy szörny, kit csak az árnyék véd s te csak kacagsz, ha a hajnal elzavar birodalmamból...